Hamarosan eljön a nap, amikor átlépünk a 2010-es évbe, és a gyerekkori álmom még mindig csak egy álomkép. Pedig annyira szeretném valóra váltani, hiszen talán nem haszontalan dologról van szó. Ehhez tudni kell rólam valamit. Gyerekkorom óta nagyon vonzódom az irodalomhoz, azon belül is a versekhez, gyerekmesékhez. Eljött az életemben az az időszak, amikor már nem elégített ki az, hogy híres írók, költők műveit olvashattam. Egyszerűen úgy éreztem, nekem is alkotnom kell valamit, amit hátra hagyhatok majd magam után. Talán 14 éves lehettem, amikor megírtam az első szerelmes versemet. Még én is meglepődtem, hogy pár perc alatt hoztam össze. Ettől kezdve írtam, amikor csak eszembe jutott valami. Tökéletesen mindegy volt, éppen hol tartózkodom. Írtam papírzsebkendőre, szalvétára, sőt, megvallom, egyszer még egészségügyi papírra is, mert más nem volt a közelemben. Valamilyen szinten az életem részévé vált az írás. Közben felnőttem, férjhez mentem, gyermekem született. Elváltam, tele voltam megoldatlan problémákkal, gondokkal, de az írás mindig segített. Kiírtam magamból a bánatot, az örömöt, mindenféle emberi érzést. Sokszor ez segített a dolgok megoldásában is. Eljött az idő, amikor késztetést kezdtem érezni, hogy gyermekmesét írjak. Tele mindenféle csodával, varázslattal, misztikummal, de száműztem ezekből az erőszakot, ami megmérgezi a gyermekek fejlődő lelkivilágát. Egy idő múlva azt vettem észre, létrehoztam egy teljes mesekönyvet, ami sajnos most is csak lemezen lapul még, ismeretlenül. A barátok mindig bíztattak, ne adjam fel. Egyszer eljön majd az én időm is. Nem vagyok az a feladós fajta, úgyhogy ezzel sosem lesz baj.
...és egyszer jött egy pályázat, ahová beküldtem egy karácsonyi mesémet. Bíztam a sikerében, de mégsem mertem elhinni, amikor jött a válasz: azonnal átment a zsűri előtt a művem. Karácsony előtt megjelent nyomtatásban, egy vegyes kötetben, több más író műve mellett. Nagyon büszke lettem, hiszen a lányom után született még egy "gyermekem", a saját mesém. Közeledik 2009 év vége, ami még talán vízválasztó is lehet az életemben. Próbálom elképzelni a jövő évet, s szinte látom magam előtt, amint értesítést kapok egy kiadótól, melyben közlik, vége a hosszú várakozásnak, reménykedésnek, hiszen kiadják a mesekönyvemet. Látom, amint az első könyvbemutatón körbevesznek a gyerekek, akik csillogó szemekkel néznek rám, s akiken látszik, boldogságot adtam nekik. Akiken azt látom, várják a következő kötetet, várják az új varázslatot, az új kalandot, amit velem élhetnek át.
Látom magam, amint a számítógépem előtt ülve újabb, és újabb történet pattan ki az agyamból. Az ujjaim száguldanak a klaviatúrán, és a monitoron folyamatosan jelennek meg azok a sorok, amik talán becsempészik a gyerekek mindennapjaiba az örömet, boldogságot, azt a fantázia világot, amire vágynak.

Nos, én ezt látom magam előtt, mert ezt szeretném látni. Adni szeretnék a világnak, az embereknek. Olyan dolgokat, amiktől az én mindennapjaim is változatosak, és amiktől mindig meglátom a sötét felhők között is a boldogságot adó fényt!
Így legyen! S amennyiben elolvastad, amit itt írtam, az azt jelenti, téged is érdekel, mi található a  A Jövő Emlékei blogon, ahol további jövősztorikat is olvashatsz!